Bogdán váratlan halálesete tökéletesen megmutatta, hogy se cigány összefogás, se cigány közösség, sem pedig cigány szerveződés nincsen Magyarországon. És nem is lesz. Mindenki tolja a saját kis szekerét, a nagyon harcedzettek béke Nobel-díj hiányában ideológiai követőtáborra tettek szert, de valójában csak mégjobban megosztják a hazai cigányságot.

A legtöbb cigány előszeretettel beszél a rasszizmusról, a diszkriminációról és arról, hogy mi a baj a többségi társadalommal. Kevesebb szó esik azonban az érme másik oldaláról, a cigányok fehérek felé nyilvánított rasszizmusáról, illetve a cigányságon belüli hatalom-, és pozícióharcokról. 

A cigányok gádzsók felé való rasszizmusát most nem boncolgatom, mert sokkal fontosabbnak tartom, hogy beszéljünk arról, ami a cigány közéleti és politikai szereplők között történik. 

Az alapvető különbség a progresszív baloldali és jobboldali érzésű cigányok között nem a rasszizmus létének tagadása, hanem annak kiváltó okainak felismerése és azok kezelése. Míg a progresszív balliberális romák szeretik azt hangoztatni, hogy mindenki rasszista és erről mindenki tehet, csak mi, cigányok nem, addig a jobboldali, vagy nacionalista érzésű cigányok megpróbálnak ezen túllépve alternatívákkal is előállni. 

Van legitim Roma Parlamentünk, és egy tőle teljesen független Országos Roma Önkormányzatunk, van számos önjelölt radikális jogvédőnk, és megmondó emberünk, de nincs elég politikusunk, vagy olyan közéleti személyiségünk, aki mögé a cigányok nyugodt szívvel és egységesen sorakoznának fel. Bogdán László, Cserdi polgármester, mint jelenség tökéletesen példázta a magyarországi cigányok megosztottságát, mert míg ő alternatívát kínált arra, hogy a cigányok emberhez méltó életet éljenek, számos radikális, elsősorban baloldali érzésű cigány Bogdán sikereit megpróbálta aláásni, és teszi ezt a mai napig. 

Arra hivatkozva teszik ezt, hogy Bogdán szerintük diktátor volt, aki rabszolgaként tartotta a cserdi a cigányokat, és aki azok szemetében túrkált általa feleslegesnek vélt kiadások után kutatva. Azt is hangoztatják, hogy majd jönnek a cserdi cigányok és jól megmondják, Bogdán micsoda diktátor volt velük, de két hónappal Bogdán sajnálatos halála után sem érkeztek még meg.

Így marad tehát a progresszív cigányok ellenkampánya, akik szerint amit Bogdán a cigányokkal tett, azt nem lehet megtenni, mert a cigányok azok akkor is csak áldozatok maradnak, ha mindezt velük egy cigány polgármester teszi, aki valójában egy identitászavaros, náci eszmét képviselő és öngyűlölő cigány (sic!). 

Az viszont nem fogalmazódott meg egyikükben sem, hogy Bogdánt a legjobb szándék vezérelte, és hogy szakmai pályafutása alatt többet tett le az asztalra, mint a neves cigány közéleti és politikai szereplőink az elmúlt három évtizedben együtt. 

Fájt nekik Bogdán sikere, fájt, hogy minden politikai oldalról neves politikusok és közéleti személyiségek mutatkoztak és fotózkodtak vele, fájt nekik, hogy Bogdán learatta azokat a babérokat, amikre ők ácsingóznak évtizedek óta. 

Bogdán váratlan halálesete tökéletesen megmutatta, hogy se cigány összefogás, se cigány közösség, sem pedig cigány szerveződés nincsen Magyarországon. És nem is lesz. Mindenki tolja a saját kis szekerét, a nagyon harcedzettek béke Nobel-díj hiányában ideológiai követőtáborra tettek szert, de valójában csak mégjobban megosztják a hazai cigányságot .

Bár az Országos Roma Önkormányzat a cigányok legitim megválasztott képviselete, a szervezeti egységet átszövő politikai és közéleti szálak, illetve érdekek semmi újat nem tudnak felmutatni az elmúlt évtizedekkel szemben. Ennek elsődleges hátránya az, hogy nagyon kevés olyat lehet közülük felmutatni, aki pályafutása során nem keveredett valamilyen bűnügyi, sikkasztási, csalási, vagy pénzmosási ügy gyanújába. Ez már magában példázza a képviseleti szervezet komolyságát és megbízhatóságát. 

De térjünk vissza arra a senki által nem firtatott, mégis nagyonis létező jelenséghez, ami a cigányok egymás közötti rivaizásáról, és eltiprásáról szól. 

Ha már annyira kiáltozunk, hogy minden gázsó rasszista és nem enged minket, cigányokat érvényesülni, akkor felmerül a kérdés, hogy vajon a cigányok miért nem képesek egymás munkásságát, véleményét, politikai pártállását tiszteletben tartani. 

A helyzet jelenleg ugyanis úgy néz ki, hogy a nagyon kevés, cigányokkal foglalkozó prominens posztokon túl -ahol őket mutogatni lehet- a gázsók cigányt nem alkalmaznak. Valamikor készült is ilyen jellegű felmérés is, ami arról szólt, hogy a tanult értelmiségi cigányok legtöbbike -ha felvételt nyert valamilyen prominens szerepre - csak cigányokkal kapcsolatos állást tölthet be. Vagyis a nagypolitikában elképzelhetetlen, hogy mondjuk az egészségügyi miniszter, vagy államtitkár cigány legyen, míg a társadalmi felzárkózásért felelős államtitkárságon szerephez juttatnak több cigány származású szakembert is, de csak olyan pozíció erejéig, ahol nincs döntéshozatali joga még akkor sem, ha erre egyébként szakmailag alkalmas lenne. 

Annak vitatása, hogy ez miért van így most nem célom, viszont felmerül a kérdés, hogy mi történik a legitim, cigányok által vezetett képviseleti szervezetek, alapítványok esetén, ahol elvileg rasszizmus vádjával nem lehet a vezetőket megvádolni.  

Nyilván mindenki félti a helyét, és mindenki próbál helyezkedni, de kérdezzük meg, hogy lehet-e cigány összefogásról beszélni akkor, amikor egy cigány politikus, vagy közéleti személyiség szándékosan ignorálja a feltörekvő cigány értelmiséget, vagy legfeljebb annyit enged meg neki, hogy a saját elképzeléseit félretéve az ő szekerét tolja. 

Sajnos még mindig nem elég széles a cigány értelmiségi réteg ahhoz, hogy az államigazgatás, vagy az akadémia minden pillérét megfelelő számú szakemberrel lássa el, és az a maréknyi, aki viszont ezt megtehetné kiszorul a piacról a hataloméhes és egyébként alulképzett és mohó cigány politikusaink és közéleti szereplőink miatt. 

Magyarul kimondva a már pozícióhoz jutott cigány - még ha analfabéta is- amikor felismeri a nála okosabbat, szebbet, vagy tehetségesebbet, akkor nem lehetőséget kínál neki az együttműködésre, hanem félve attól, hogy felszínre tör az ő dilettantizmusa, a helyét féltve inkább ignorálja, vagy megsemmisíti azt. 

Ez történik nem csak a hazai, de európai szinten is, és igaz ez nem csak a hazai, de európai politikusainkra és civil szervezeteinkre egyaránt.

Milyen roma integrációért és felzárkózásért dolgozik tehát az a cigány, aki bármilyen felzárkózással kapcsolatos szakmai sikert csak akkor ismer el, ha azért a saját mellét verheti? 

Milyen cigány politikus az, aki tanácsadónak nem vesz fel maga mellé cigányt, mert fél, hogy az őt túlnövi és a helyéről kitaszítja? 

Milyen összefogás az, ahol a másik cigány véleményének elhallgattatásáért és romaintegrációban tett lépéseinek eltiprásáért minden megteszünk? 

Vajon az ilyen politikusok és közéleti szereplők ténylegesen azzal a szándékkal dolgoznak, hogy a romákat képviselve és érdekeiket figyelembe véve cigányügyben előrelépés történjen, vagy inkább azért, hogy a saját karrierjüket építsék? 

Miért van ennyi karrierista és megélhetési cigány politikusunk és közéleti személyiségünk? 

És miért beszélünk egyáltalán arról, hogyan néznek minket semmibe a gádzsók, és hogyan dikszriminálnak minket akkor, amikor mi magunk se cigány összefogásról, sem pedig közös nemzetről nem beszélhetünk? 

Egy dolog azért van, ami közös bennünk: a rivalizálás. 

Majd ha ezen túlnőttünk és képesek leszünk nemzetben gondolkodni, joggal kérhetjük számon a gádzsókat is. Addig viszont talán jobb, ha hallgatunk.